A vicc „rendszerint ismeretlen szerzőtől származó, csattanóval végződő, rövid, nevettető, kitalált történet, gyakran párbeszédes alakban”.[1] A magyar vicc szó az azonos jelentésű német Witz átvétele. Divatjamúlt szinonimája az élc.

A vicc első közismert pszichológiai megközelítése Sigmund Freudtól származik. 1905-ben megjelent A vicc és viszonya a tudattalanhoz c. esszéjében az általa megalkotott pszichoanalízis rendszerén belül elemzi a vicc, ill. a reakcióként produkált nevetés jelenségét, számos példát felsorakoztatva. (E példák jelentős része egyébként ún. szóvicc, amelyeket magyar nyelven csak többé-kevésbé lehet visszaadni.) Freud szerint a viccekben az egyébként a tudattalanba szorított, jellemzően a szexualitással kapcsolatos tartalmak jelennek meg. A vicc hallgatójában feszültség keletkezik (amely feszültség valójában a saját elfojtásainak megjelenése), és ez a feszültség oldódik fel a csattanóval, amikor az elfojtott tartalom a tudattalanból ismét a tudatba kerül.
Sigmund Freud szerint a fölény vagy az illetlenség a humor alapforrása, Mark Twain úgy fogalmazott, hogy nem az öröm, hanem a bánat az igazi mozgató. A Coloradói Egyetem pszichoanalitikusai szerint viszont a humor a világ normális működésének ártalmatlan megsértéséből fakad.

Rövid, mulattató történetekkel a világ minden népénél találkozhatunk, azonban minden népnek megvannak a maga jellemző viccei. Emiatt a vicc számot tarthat a néprajztudomány érdeklődésére. A különböző népek vicceinek különbségére jellemző példa, hogy a viccekben is megnyilvánuló xenofóbia mely más népre irányul. A franciák és az angolok például, akik a történelem során kölcsönösen számos sérelmet elszenvedtek egymástól, ugyanazokat a vicceket mesélik egymás között – azzal az eltéréssel, hogy az adott vicc balek vagy buta főhőse angol/francia.

A nevetés kiváltó oka a csattanó vagy poén. Ennek azonban rengeteg válfaja lehetséges. A poénok közös nevezője a váratlanság. A vicc mindig rendszert alkot. Ez igaz akkor is, ha a vicc például egy komplett állatmese, de akkor is, amikor egy mindössze kétmondatos kérdés–felelet. Előbbi esetben a rendszert a történet hordozza: van helyszíne, vannak szereplői, van benne bevezetés, tárgyalás és befejezés. Utóbbi esetben a feltett kérdés önmagában sejtet egy rendszert. A poén kimondásával minden esetben ez a felépített a rendszer sérül meg. A viccek sokfélesége a sérülés okának sokféleségében rejlik.
Történetmesélésnél a hallgató „rákapcsolódik” az események logikájára, s valamilyen implicit elvárást alakít ki magában a végkifejlettel szemben. A történet főhőse ezzel szemben olyasmit mond vagy tesz, amely az előzményekből logikailag nem következik – legalábbis a hallgató egész biztos, hogy a vicc hátterét képező szituációban más mondatot vagy magatartásmintát választott volna. (Legalábbis akkor, ha tudatos énjének enged: Freud teóriája alapján a csattanóban bemutatott megoldás alkalmasint nagyon is találkozhat a hallgatónak a tudatból kiszorított szükségleteivel.)
A rövid, kérdés–felelet-típusú vicceknél a hallgatóban kiépült rendszer sérülését nem a történet logikátlansága eredményezi (hiszen többnyire történetről szó sincs), hanem a teljes felkészületlenség, az elemi erejű meglepetés, a kérdésre adott válasz maximálisan inadekvát volta. Többnyire ebbe a rövidebb verzióba tartoznak az ún. szóviccek, amelyek a nevetést a nyelv rejtett eszközeinek felhasználásával, kicsavarásával érik el. Ilyen eszköz például a szóhatárok szándékos elrontásával mesterségesen létrehozott homonima:

A magyar viccek visszatérő szereplői 

Móricka, az agyafúrt, vásott (eredetileg zsidó) kölyök, a legtöbbször szexuális tárgyú észrevételekkel
Pistike, ugyancsak kölyök, de inkább kicsit buta
Arisztid és Tasziló, (hajdani) arisztokraták
Nyuszika, állatos viccek (többnyire agyafúrt) hőse
Jean, a hülye gróf hülye inasa
Kohn és Grün, zsidó barátok
az agresszív Kismalac állatos, többnyire abszurd viccek agresszív hőse
a szőke nő, az ostoba, műveletlen, de a szépségére roppant beképzelt nő
a rendőr, aki műveletlen és faragatlan
a skót, a zsugori, merev ember
székely és családja (fia, felesége stb.), sajátos az észjárásuk, a férfiak különösen higgadtak és kevés beszédűek
az anyós, aki kellemetlenkedik, gonosz, de legalábbis rosszkor van rossz helyen
a cigány, aki lusta, nem tisztálkodik és lop
mindenkori politikusok, közéleti személyiségek
egy-egy ember különböző nemzetekből, akik rendszerint versengenek valamiben, vagy eltérő szokásaikról beszélgetnek